OMBKE – Bányászati Szakosztály Tatabányai Helyi Szervezet
„ … Szakmaszeretet, Hazaszeretet, Barátság! ”

Horváth Miklós

 

HORVÁTH Miklós  (1935. okt. 14. – 2013. márc. 10.)Horváth Miklós

2013. március 10 – én meghalt Horváth Miklós a Tatabányai bányák nyugalmazott főaknásza, aki közel 60 évet töltött a tatabányai bányászat szolgálatában! Már technikumi hallgatóként, iskolai szünetekben, hétvégeken dolgozott a bányában, a VI. aknán és szinte az utolsó szívdobbanásáig a tatabányai bányászatért élt. Az utolsó nagyobb esemény, amikor köztünk volt 2012. december 9. amikor a tatabányai bányászat fontos részeinek jubileumait ünnepeltük. A Rozmaringosok között, szeretett bányász dalait énekelve, köszöntötte bányászatunk ünnepelt egységeit. Aztán értesültünk, hogy rátört a váratlan vész és elragadta.

1935. október 14.-én született Keszthelyen. Szülei 5 éves korában költöztek Felsőgallára. A Tatai Piarista Gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait, majd a Tatabányai Bányaipari Technikumban tanult és 1954.-ben jeles eredménnyel érettségizett. Egy rövid fél évig a Komlói Tröszt Nagymányoki Bányaüzemében dolgozott, majd visszatért Tatabányára a Síkvölgyi aknán csapatvezető vájárként kezdett el dolgozni. A Keleti Bányaüzemekben, a X.-es, XI/a. és a XII/a. aknán végigjárta bányász középkáderek szakmai útját, szállítási felvigyázó, robbantómester, aknász végül főaknászi beosztásba került. Munkája során aktív részese, a maga beosztásában alkotó résztvevője volt annak a folyamatnak, amely során, Tatabányán a hagyományos a kézi munkára alapuló bányászati technológiákat fokozatosan korszerű magas fokon gépesített eljárások váltották fel. Részese, fontos szereplője volt a Tatabányai Szénbányák rekonstrukciós programjának kivitelezésének, a tervező asztalokon kidolgozott, üzemösszevonások, mezőbekapcsolások kivitelezésének operatív irányításával. Ennek révén lehetett biztosítani a termelés folyamatosságát és végeredményben a tatabányai bányászat élettartamának meghosszabbítását. Munkája során szerzett ismereteit és tapasztalatait végül az akkor a jövőt jelentő, de embert próbáló Nagyegyházi Bányaüzemben hasznosította. A nagyegyházi évek után 1983.-ban a Termelési Főosztályra helyezték át, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1988.-ig dolgozott. 15 évig bevethető bányamentő volt, az elemek ellen vívott küzdelemben számos bányatűz, vízbetörés elhárításában és életmentésben vett részt. A 38 év munkaviszonyból 35 év földalatti embert próbáló munka során igen sok, több ezer emberrel került kapcsolatba, szervezte, irányította munkájukat. Hozzáértésével, szakmai ismereteivel, emberi magatartásával, kivívta munkatársai tiszteletét, megbecsülését.

A tatabányai bányászat szolgálata, az aktív munkásélete befejezése után nem ért véget Horváth Miklós a tatabányai bányász hagyományőrzés egyik legaktívabb szereplője volt. Az OMBKE tagja rendezvényeinek nemcsak résztvevője, hanem sok esetben aktív szervezője. Segítette a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány és a Szabadtéri Bányászati Múzeum munkáját. A sok sok feladat megoldása közül sokunk számára különösen emlékezetes a Lengyelországi és Erdélyi kirándulás, melynek előkészítésében oroszlánrészt vállalt. Hagyományőrző munkáját igazán a Rozmaringos Bányász Egyletben fejtette, teljesítette ki. Annak alapító tagjaként múlhatatlan érdemeket szerzett a bányászünnepek és rendezvények méltó megtartásában, a bányász dalkultúra, a város határait is meghaladó terjesztésében. Horváth Miklós hangját az együttessel készített lemezek megőrzik. Amíg egészsége engedte, nem volt olyan feladat, amit nem vállalt el, szeretett szakmánk, hagyományaink őrzése érdekében.

Horváth Miklósnak egészséges becsvágya volt, az elismerést nem hajszolta, de örömmel és alázattal fogadta. Megkapta a Munka Érdemrendet, a Bányászati Szolgálati Érdemérem valamennyi fokozatát. A város Ezüst Turul Díjjal ismerte el tevékenységét. Hagyományőrző munkáját Szent Borbála szoborral köszönte meg bányásztársadalmunk.

Horváth Miklós igazi közösségi ember volt, ugyanakkor én meglehetősen magába forduló embernek volt, aki igen ritkán vált igazán nyitottá. Talán ez a tulajdonsága összefügg az 1978. február 16.-i nagy bányaszerencsétlenséggel. Ennek Ő szenvedő részese, egyben védekezés, elhárítás fontos szereplője volt és saját akciójával, cselekvésével, életet és vagyont próbált menteni. Saját elmondása, visszaemlékezései alapján, a baleset során lelkileg is sérült, amit nem tudott feldolgozni. Talán visszafogottsága ezzel magyarázható. Magánéletéről emiatt is keveset tudunk, hobbyja az autó volt, amiről szinte mindent tudott. Feleségével gyakorta ültek autóba, szinte az egész országot bejárták.

Szakmai munkájában igazi üzemi ember volt és maradt egész élete során. Számos embert ismert Tatabányán szinte mindenkit. Kapcsolatok teremtésére nyitott volt, ezt bányász közösségünk számára is hasznosította.  Megbízhatósága a szakmai munkában, a bányász közéletben, a társadalmi kapcsolatokban közismert volt. Egészsége már korábban megroppant, ezt érzékeltük abban, hogy egyre kevesebbet tudott vállalni. Betegségét fegyelmezetten, felépülésében mindig bizakodva, panaszok nélkül viselte.

Temetése március 22.- én volt, a római katolikus egyház szertartása szerint. A zord idő ellenére, a tatabányai bányásztársadalom számos képviselője vett részt. Utolsó földi útjára az Ímhol a föld alá megyünk dallamára és a klopacska gyászritmusára kísértük. Sírjánál elénekeltük a Bányász Himnuszt.

Miklós pajtásunk! 

Eggyel ismét kevesebben vagyunk. Emlékedet megőrizzük, például állítjuk utódaink elé. Földi utadnak végére érkeztél, búcsúzunk tőled bányász módon. Nyugodj békében, Utolsó Jó szerencsét!