OMBKE – Bányászati Szakosztály Tatabányai Helyi Szervezet
„ … Szakmaszeretet, Hazaszeretet, Barátság! ”

Sármai János

 

SÁRMAI János   (1940. febr. 04. – 2011. nov. 21.)

Sármai János

Gyors lefolyású, tragikus betegség következtében 2011. november 21-én elhunyt Sármai János barátunk, a Tatabányai Bányák Vállalat volt főmérnöke. Vele egy precíz, sokoldalú, melegszívű kollégát veszítettünk.1940. február 4-én született bányász családba. Édesapja a tatabányai, majd oroszlányi XVI-os akna üzemvezetője volt. Tőle örökölte a bányászok és a labdarúgás szeretetét.

Általános iskoláit szülőhelyén, Tatabányán kezdte, majd Budapesten fejezte be. Gimnáziuma a tatabányai Árpád volt. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1964-ben bányaművelő mérnök oklevelet kapott.

Már az egyetemen elismert közösségi ember lett. Kiváló hallása és hangja által az évfolyam cantus praesessé választotta. A bányász hallgatók labdarúgó szövetségi kapitánya volt harmadéves korunktól, kamatoztatva a Tatabányán edzősködő és jó barátja  Lakat Károlytól tanult stratégiákat.

1964. július 1.-től a Tatabányai Szénbányászati Tröszt mérnöke. A Tatabányán lévő helyes módszer alapján Ő is sorban betöltötte a termelő üzemeknél kialakított felelős munkaköröket.

Rövid ideig volt beosztott mérnök, utána mérnökség vezető a VIII-as akna szervezetében, majd biztonsági csoport vezető lett, az 1969-70-ben, a rekonstrukciós tervek végrehajtása során egyesült -VIII-as, X-es, XI-es aknákból létrehozott-   XI/a aknánál.

Szerette a munkáját, ebben magas fokú precizitás volt rá jellemző. Szerette az irányítása alatt dolgozó bányászokat. Szívesen töltötte velük nemcsak a munkaidőt, hanem azon túlmenően a szabadidejét is. Ez a hozzáállása váltotta ki azt a nagy szeretetet, amit Ő viszonzásul kapott vezetőitől és a munkatársaitól.

Biztonsági csoportvezetői beosztásában élte meg szakmai pályafutása legnagyobb tragédiáját, az ekkor már a bányaüzeméhez csatolt XII/a aknában 1978. február 16.-án bekövetkezett sújtólégrobbanást.

A 26 elhunyt bányászt mind barátjának tekintette. Megrendülésének nagyságát az mutatja be a legjobban, hogy a tragédia utáni munkában aktívan részt véve kijelentette, hogy Ő „nem jön fel többé a bányából”.

Szakmai életútja, fejlődése –mivel hűséges volt akna-, illetve bányaüzeméhez is– összekötődött a VIII. és a XI/a aknaüzemek fejlődésével. Aknafőmérnökként kamrafejtések, zsákgátas iszaptömedékeléses frontfejtések, majd összevonások által felszabadított függőleges akna pillérekben meglévő vastag telep -40 m kifejlődésű- lefejtésében koncentrált egyedi acéltámos főteszén omlasztásos pászta- illetve frontfejtések adták az alapot a sokrétű szakmai alkotásainak.

1987-ben Ő jelentette -a szerzővel együtt-  Kapolyi László miniszternek, hogy az utolsó csillével befejeződött a Tatabányai Szénmedence termelése.

A termelésben eltöltött 23 év után a Vállalat robbantás vezetői posztját töltötte be, 1993- ban történt nyugállományba kerüléséig.

Aktív munkássága alatt hétszer „Kiváló dolgozó”, 1986-ban „Kiváló munkáért” miniszteri kitüntetésben részesült.

Már a szakma gyakorlása alatt is, a szívéből fakadó szeretet sok zónáját mutatta be, mind a bányász munkatársak és egyetemi évfolyamtársak, mind a bányász hagyományok és a család irányába.

Szakestélyeink szervezésének fő mozgatója, a szakesteken cantus praeses, a most már negyedéves rendszerességű egyetemi évfolyam találkozók aktív tagja és hangulat teremtője volt jogász feleségével együtt.

Szabadidejében igazi családfő, egyformán érezhették kicsorduló szeretetét felesége, leánya, unokái és a családtagként kezelt Jerry kutyája. Erre kiváló helyszínt adott az általa megteremtett és nagyon szeretett síkvölgyi szabadidő háza és az üdülőtelep közössége.

Nyugdíjas évei alatt is, mintegy 12 éven át, volt oszlopos tagja a Tatabányai Sport Club teke szakosztályának.

Kiváló hallását és hangját a bányász rendezvényeink színvonalát és hangulatát szinte minden eseményünkön emelő Rozmaringos Bányász Egylet néven működő énekkar tagjaként kamatoztatta haláláig.

Emlékezzünk együtt, gondoljunk Rá igaz emberséggel. Amilyen Ő volt, a  „Nagy Mackó”.

Ezúton is búcsúzunk Tőled, soha nem feledünk és mondunk utolsó Jó szerencsét!

Szikrai  Miklós