OMBKE – Bányászati Szakosztály Tatabányai Helyi Szervezet
„ … Szakmaszeretet, Hazaszeretet, Barátság! ”

Solymos András

 

SOLYMOS András (1926. jún. 28. – 2009. jan. 13.)Solymos András

1980. jan. 01. -1980. szept. 30.  a Tatabányai Szénbányák Vállalat megbízott vezérigazgatója

Solymos András aranyokleveles bányamérnök személyében, a tatabányai szénbányászat 110 éves történte második felének meghatározó egyénisége távozott el közülünk, 2009. január 13-án. Élete és munkássága egyet jelentett a bányászattal és Tatabánya városával.

Bánhidán született 1926. június 28-án. Az elemi iskolát a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. tulajdonában lévő elemi népiskolában, középiskolai tanulmányait a nagyhírű tatai piarista gimnáziumban végezte el, kiváló eredménnyel. Kiváló tanulmányi eredményét, a közösségi életben és az önképzőköri elnöki tisztében nyújtott teljesítményét a mai napig őrzik a gimnáziumi évkönyvek.

1944 őszén iratkozott be a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó és Erdészmérnöki Karának Bányamérnöki Tagozatára. A tanulmányait a háborús események megszakították, hazatért Tatabányára és a VIII. sz. aknán csillésként dolgozott. Időközben behívták katonának. Ausztriában szovjet hadifogságba esett, majd a Gondviselés jóvoltából 1945. június 12-én szabadult ki. 1945 őszén kezdődő tanévben folytatta bányamérnöki tanulmányait Sopronban. Az abszolotórium bevégeztével 1949. decemberétől a Tatabányai Szénbányák Nemzeti Vállalathoz, a XII. sz. aknára helyezkedett el, bányamérnök-gyakornokként. Bányamérnöki oklevelet 1950. április 28-án Sopronban szerezte meg.

1950. május elsejével a XIV. sz. aknára helyezték, ahol beosztott mérnökként, később felelős üzemvezető-helyettesként dolgozott. Első önálló, igazán nagy szakmai feladatot, 1951. május 1-jétől a VIII. sz. akna felelős üzemvezető főmérnöki kinevezése jelentette számára, amit három évig látott el.

1953. július elsejével a Nehézipari Minisztérium Szénbányászati Igazgatóságára helyezték, ahol csoportvezető főmérnöki beosztást kapott. 1955. októberében a műszaki fejlesztési és gépészeti főosztály gépészeti osztályvezető-helyettesének nevezték ki, ahol önálló feladatkörben részt vett a szénbányászat gépesítés-fejlesztési programjának kidolgozásában.

Történelmi napon, 1956. október 23-án tért vissza Tatabányára. A Tatabányai Szénbányászati Tröszt központjában kapott beosztást, majd még ebben az évben a XI. sz. bányaüzemhez nevezték ki üzemvezető főmérnöknek. Irányítása alatt a vastagtelepi bányászkodásban új fejtési technológiák kidolgozására és azok széleskörű alkalmazására került sor.

1964. januártól a tröszt műszaki főosztályának helyettes vezetőjévé,majd a műszaki fejlesztési osztály vezetőjévé is kinevezték. 1967. novembertől a vállalat műszaki előkészítési főmérnöke, majd 1970. júniustól bányászati vezető főmérnök volt. 1972. júliustól műszaki igazgatóhelyettes, egyben a vállalat igazgatójának szervezetszerű helyettesi munkakörét töltött be, 1986. június 30-ig. Időközben 1980. januártól szeptember 30-ig a vállalat megbízott igazgatója volt.

A tröszti, majd vállalati központban eltöltött huszonkét esztendő alatt a tatai szénbányászatot döntően átalakító fejlesztések sokasága került bevezetésre, kezdeményezésére és irányításával. Többek között a pillérekben lekötött szénvagyon felszabadítása, a fejtési és vágathajtási rendszerek modernizálása, a vízvédelemi rendszerek kidolgozása, új bányák építése, a több termékes bányamodell kialakítása, a szénbányászati meddőhányók újrahasznosítása.

1986. júliustól a Bányászati Egyesülés igazgató első helyettese, majd 1987. január elsejével az egyesülés igazgatótanácsa megválasztotta a Bányászati Egyesülés és bányászati társulások igazgatójává. A Bányászati Egyesülés műszaki tanácsának éveken át volt elnöke. 1988. július 31-én vonult nyugdíjba.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek 1954. óta volt tagja, a tatabányai csoportnak 1980. és 1988. között elnöki tisztét is betöltötte, a dr. Georgius Agricola és Sóltz Vilmos-emlékérem tulajdonosa. Szakmai és közösségi munkáját kitüntetések és elismerések sora fémjelzik: Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1951., 1952.), Kiváló Bányász (1956., 1985.), Nehézipar Kiváló Dolgozója (1975.), Munkaérdemrend arany fokozata (1977.), Eötvös Lóránd-díj (1981.), Állami Díj (1983.), Kiváló Feltaláló arany fokozat (1986.), Szent Borbála-érem (2001.).

Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata 2000-ben szakmai munkáját és a város életét meghatározó munkásságát elismerve a Tatabánya Díszpolgára címet adományozta számára. 2006-ban mérnöki hivatástudatát elismerve a Magyar Mérnöki Kamara Tiszteletbeli Tagja és a Komárom-Esztergom Megyei Mérnöki Kamara Örökös Tagja címet adományozta számára.

Búcsúztatása, 2009. január 23-án, katolikus szertartás szerint a tatabánya óvárosi Szent István templomban kezdődött. Végső búcsút a tatabányai újtelepi temetőben vettünk Tőle, ahol egykor volt kollégája méltatta egyéniségét:

 “Egyéniséged és szellemiséged által a legnagyobb feszültség is alkotó, gondolkodó környezetté változott. Körülötted az indulatok lecsillapodtak, és általad észrevétlenül mindenki egy közösséghez tartozónak érezte magát. Melletted, úgy éreztük a térképek, tervek és táblázatok fölött, hogy nem lehet nem gondolkodni, munkálkodni a lehető legjobb érdekében. Ez sok nehéz helyzetben adott erőt és biztatást a melletted élőknek és dolgozóknak.
Nem adtad fel elveidet, meggyőződésedet, mindig az maradtál, mint ahogyan sokan megismertünk.
Hosszú és tiszteletre méltó életutad volt, a felkészült és alkotó bányamérnök életútja, sikerekkel és sajnos néha kudarcokkal. Az elismeréseket szerénységgel, a kudarcokat szakmánk iránti alázattal fogadtad.”

 Nagyszámú tisztelője és kollégája kísérte utolsó útjára, sírjánál a Bányászhimnusz eléneklésével, mondtunk utolsó Jó szerencsét!

Stuber György